„Ratkó-gyerekek”, „ Kádár gyermekei” – így szoktak említeni egy generációt akik 1950-56 között születtek. 1,4 millió ember. A nyugdíjkorhatárt is több mint egymillió éli meg.

Egy kicsit mindig problémás korosztály volt. Mindig többszörös erőfeszítéssel kellett megküzdeniük, hogy bekerüljenek bármelyik intézmény falai közé. Jelentős köztük a felsőfokú végzettségűek száma.

Többségük még munkában. ( Az más kérdés,hogy milyen.)

Azzal is tisztában vannak, hogy ha egészségük és lehetőségük adja, életük végéig dolgozni fognak, mert a nyugdíj nem lesz elég még a vegetáláshoz sem. ( A fiatalabb generáció vadászati engedélyt fog kérni rájuk, hogy munkához jusson,vagy elmennek megélhetési bevándorlónak. :) )

Ők akik még gondoskodtak, vagy még most is gondoskodnak szüleikről,gyermekeikről. A szülői házból elkerült fiatalokat és családjukat a mai napig segítik.

Még vannak igényeik, igyekeznek fiatalosnak maradni és ha tehetik nyitottak a világra.

Már nem várnak csodákat, de mégis maradt bennük gyermeki álmodozás, újabb vágyak.

A modern technikát a korosztály fele természetességgel alkalmazza, csak zavarja, hogy már nem lát olyan élesen. Többségük pragmatikus. Nem akar kétszáz funkciót egy mobiltól,de lehessen könnyedén telefonálni és ne kelljen félóráig keresni egy címet.

Az internetes fórumokon ők a legaktívabbak. Kommunikálnak az egész világgal.

Szeretik az online játékokat, a kvízeket. Nézik a tv-s sorozatokat.

Skype-n beszélnek a világ másik végén élő gyermekeikkel, az 56-ban eltávozott bácsikájukkal, a disszidens barátjukkal. Ő nem kockáztattak, de egyébként is jól érezték magukat a bőrükben. Ismerték a korlátokat és igyekeztek egy kicsit feszíteni azokat.

A reményteli 70-es évek után kezdték érezni, hogy valami nem stimmel,de hamar megtalálták a kiskaput. Elsők között éltek a gmk-k lehetőségével, de közben nem vették észre, hogy az alapok kezdenek repedezni. A 80-as évek második felétől, hol aggódva hol reménykedve igyekeztek alkalmazkodni az eseményekhez. Elfogadva a rendszerváltást, próbáltak talpon maradni és kellő leleményességgel, aktivitással túlélni és gyarapítani a saját és az ország gazdagságát. Nem a nagy többségen múlt,hogy nem úgy sikerült. A folyamatos mókuskerékben több-kevesebb sikerrel felnevelték az utód korosztályt. Mai napig aggódva figyelik sorsát. Tehetséges gyermekek, de tele érzelmi problémákkal. Munkastílusukat, érzelmi világukat a szülők talán már nehezen értik és bűntudat közepette igyekeznek a háttérből segíteni rajtuk. Azután velük mi lesz? Csak ne kelljen betegen megélni hátralévő napjait.

És addig?

Addig még folyamatosan küzdenek. Ott vannak mindenütt. A gazdaságban. A közélet minden területén. Ők azok akik tüntetnek szakadatlanul, kitelepülnek,hogy kapcsolatot tartsanak társaikkal a lakossággal. Küldetéstudatuk van. Még mindig.

Egy élhetőbb, boldogabb országot szeretnének, ahol nem kell félni, ahol természetes, hogy létezik a gyermekeiknek, unokáinak pozitív jövőképük.

Ezért küzdenek rendületlenül.

Mindhalálig.

(Gondolatok Sipos András : A Jövő Budapestje 1930-1960 című könyvéhez)

Véleményem szerint a könyv egy olvasmányos történetírásba foglalt lábjegyzet-gyűjtemény, amely számtalan irányba nyit kaput a témával foglalkozóknak. Érződik, hogy komoly kutatási gyakorlattal rendelkező személy írta.

A könyv bemutatása kapcsán 44 dokumentumot töltöttem le!  Egy része a 60-as évek utáni rendezésekkel kapcsolatos, mert kíváncsi voltam, hogy miként alakultak át a rendezési tervek, programok tartalmai főbb irányvonalai.

A mai napig ugyanazokkal a problémákkal küzdünk és vitázunk különböző szinteken .

Azóta is folyik a politika és a szakmák küldetéstudatának harca, valamint a realitások miatti megalkuvások sorozata. Negatív tényezőként jelentkezik a túlzott haszonelvűség érvényesülése.

 Az első világháború után megmaradt országrészhez viszonyított fővárosi súly az addigi városrendezés felülírására késztette a város vezetőit. Az 1929-33-as nagy válság különösen megerősítette a kritikát az elviselhetetlenül sűrű, bérkaszárnyákkal zsúfolt, társadalmi ellentétet magába sűrítő nagyvárossal szemben.

A város tízről tizennégy kerületre bővítését az 1930 XVIII. törvénycikk rendelte el, határait egy belügyminiszteri rendelet határozta meg , feloldani szándékozva az áldatlan állapotokat,teret adva egy új városfejlesztési koncepciónak.

 Az új korszak az építészetben is forradalmi változásokat indított el. A szakma meggyőződéssel hirdette és követelte a városban felgyülemlett szociális és együttélési problémák építészeti megoldását. Az új építészet példát is talált a weimari Németország jelentősebb városaiban, mint Berlin és Frankfurt. A politika a tervek szintjén vevő volt rá, de a napi realitások zömében visszafogták az elképzelések megvalósulását. Ráadásul a politika a racionálisan tervezett kollektív várost mint a lakásnyomor felszámolásának eszközét, a baloldali ideológia terjedésének veszélye miatt nem tűrte meg , ennek ellenére egyre elfogadottabb lett az új urbanisztikai elgondolás.

 Kivételek közé tartozott az ez időszakban megvalósuló  újlipótvárosi - 1933-ban kötelezően meghatározott -  keretes beépítés, ahol  máig is vegyesen állnak a

historizáló, art déco és bauhaus  stílusú

 épületek. A sűrű beépítésért jó minőséggel kárpótolták a beköltözőket  ahol máig összetartó lakóközösség alakult ki. Ennek persze nemcsak városrendezési, hanem az itt élők szociális és politikai összetartozása, a viszonylag egységes társadalmi és kulturális csoportszerkezet kialakulása is okként határozható meg. Ha a udvarok belső kerítéseit megszüntetnék, komoly parkosított közösségi terek alakulhatnának ki. Mindennek legfőbb akadálya a nem megfelelő közbiztonság.

( 2012-ben fejeződött be a Pozsonyi út  felújítása .)

 Bierbauer (Borbíró) Virgil tanulmánya a költségtényezőket és a lakosságszám növekedést figyelembe véve dolgozta ki tanulmányát, amely alapul szolgált az 1940-es városfejlesztési terv elkészítéséhez és elfogadásához. Kialakították a lakóövezeteket. Ebben a belső területeken a telektömb teljes körülépítését javasolják maximum 6 emeletes épületekkel , kifelé egyre lazább beépítésekkel, maximum kétszintes bérvillákkal(Buda,Zugló), egylakásos zártsorú házakkal, földszintes családi házakkal(Rákos pataktól kifelé, Sasad, Farkasvölgy, Remete-hegy,Tábor-hegy). Igyekeztek a bűzös ipart kiszorítani a város külső övezeteibe. A program kidolgozta a nagyobb összefüggő zöldterületek viszonylag gyors elérését a város minden pontjáról. A vasúti közlekedésnél a pályaudvar rendszer fenntartása mellett foglaltak állást a Nyugati pályaudvar hátrább helyezését a Ferdinánd híd vonaláig. A tömegközlekedés gerincének az egységes , többszintű gyorsvasúti hálózatot határozták meg .

 A második világégés után az építészek közül sokan úgy gondolták, hogy a romeltakarítás és a nagymértékű bontások

következtében szabad kezet kapnak egy Nagy-London terv-hez hasonló városrendezéshez, 100-125 ezer család hosszú távú áttelepítési programjához.

A károk felmérései után szembesültek azzal, hogy mindössze 5% a romházak aránya (2000 épület) , zömmel a belső városi részen. A Belső Erzsébetváros új terve 20%-os beépítéssel   8-10 emeletes sávházakkal másfélszer több lakosnak kívánt elhelyezést biztosítani, melyet átszelt volna a Madách sugárút.

Ha megvalósul, a jelenkornak már nem lenne az egyik legizgalmasabb turisztikai célpontja a városrehabilitáció egyik legjelentősebb megoldandó feladata . Szegényebbek lennék egy izgalmas kulturális központtal.

Nagy-Budapest drasztikus létrehozása után , a túlzott centrális iparpolitikával párhuzamosan folyó fővárosi próbálkozások - hogy ne duzzadjon fel a népesség , valamint a munka és lakóhely közötti ingázók tömege - , nem volt sikeres. 

1960-ban , az elmúlt 30 év elképzeléseit zömében tartalmazó, a fővárosra és 64 agglomerációs településre kiterjedő tervet a politika részéről is jóváhagyták .

A terv ugyan sok pozitív elemet tartalmazott és a későbbi városszerkezet, közmű és közlekedés vezérfonalát adta, mégse jelenthetett hatékony szabályozó eszközt a jövő beruházásai számára.

A politikai vezetés addigra már elfogadott 15 éves  lakásépítési programja és a felgyorsított lakótelep építések a lakásínséget nem oldották fel a folyamatos beköltözők miatt. 1980-ra 2,06 millió főre nőtt a lakosság és  tovább rontott az állapotokon,( az eredeti lakosok száma csökkent 1956 óta) új gondok merültek fel. A külső és belső városrészek egymásra hatva rontották élhetőségük, fejleszthetőségük esélyét.. Kiderült, hogy a rendezett, zöldterülettel is rendelkező lakótelepek emberi elidegenedést, sivárságot - a közterületek folyamatos karbantartásának hiánya miatt- gyors műszaki és zöldterületi amortizációt jelentenek, ráadásul mindezt elég gyorsan, mert a  kivitelezés igénytelenségét is magukon hordozták. A mindennapi közösségi élet alapvető feltételei: helyi kiskereskedelmi üzletek, hangulatos  meghitt zugok csak nagyon elvétve épültek. A nagyméretű művelődési központok , ABC-k nem voltak alkalmasak az emberi közösségi érzet javítására.

 A mai napig komoly forrásokat emészt fel a közmű és közlekedés infrastruktúrák fejlesztése, felújítása. Pl. közlekedésben a könyvben tanulmányozott 30 éves  időtartamban  mindenki a Hungária krt.-i körgyűrűig jut el.

A főváros területére eső közel 4000 km-es közúti hálózat a mai napig magán hordozza a „kis Budapest” településszerkezetét.

 A megépült lakótelepek okán egyértelműen igényként lépett fel egy külső körirányú főúthálózat megvalósításának tervbe vétele ( lásd . a lakótelepi körút „Munkás körútként” került köztudatba ). Komplex kiépítésének szükségessége persze kérdéses, de szerintem a hozzátartozó – aquincumi hídra nagy szüksége lenne a városnak. Délen, a Galvani híd megvalósulása talán még ennél is fontosabb.

Az ország egyközpontúsága és a város beépítettsége miatt - az európai közlekedési folyosó egyik elemeként - mindenképpen szükség lett a várost elkerülő autópálya gyűrű megépítésére (M0), amely elsősorban a tranzitszállításból eredő környezeti terhektől szabadítja meg a várost.

A metró beruházások megvalósulása valamit javított a tömegközlekedésen, de a peremkerületek közlekedési problémáit nem tudták a mai napig maradéktalanul megoldani és komoly pénzügyi műszaki fejlesztési erőforrásokat igényel. Az egyik legkritikusabb gond a városi tömegközlekedés finanszírozása.

2010-ben jutottunk el a korszerű szennyvíztisztítás 95%-os szintjéig. A város felszíni vízrendezése hihetetlen költségekkel lassan haladó és az egyre nagyobb beépített felületek miatt folyamatosan módosítandó tervezési és beruházási feladat.

 Szerencsénkre - az anyagiak hiánya miatti lassú lakáspótlás, valamint a szakma és a politika közös egyetértése, hogy a Várnegyed és az eklektikus pesti oldal főbb sajátosságait meg kell tartani, megakadályozták a belső város szövetének szétverését, így a nyolcvanas évek második felére tényleg gondolhattak és felmerülhetett a belső városrészek rehabilitációja, amit a rendszerváltás óta folyamatosan megvalósítanak. Napjaink jó példája az, hogy az 1937-ben - Ligeti Pál által - elképzelt várostengely, valamint ugyanide - Borbíró Virgil és fiai részéről - elképzelt sétálóutca megvalósult .

 A rehabilitációkban is van számos ellentmondás, de ennek fő oka az önkormányzati rendszer hatásköri problémáiban, valamint-mint mindig -a „piszkos anyagiakban” keresendő.

 Ha a könyven feltárt  időszakból egy személyt ki kellene emelni  az Harrer Ferenc a következetességével és elhivatottságával.

Tevékenysége- függetlenül a politikai rendszerektől - pozitívan végig kíséri a vizsgált időszakot.

Az 1948-ig működő Fővárosi Közmunkák Tanácsa szintén jelentős szerepet töltött be a város fejlődésében.

Mára a klasszikus ipar zöme kikerült a városból és az emiatt szükségessé vált  külső kerületi lakótelepeknek meg kell találni az alvóvárosi szerepkörön kívüli feladatot, mert szerintem egyébként elszlömösödik . Jelen korunkban elképzelt új önkormányzati hatáskör, ennek meggátolása ellen hat. Ma a fővárosban 890 ezer lakás található 1 733 685 fő (2010)  lakja a várost.

 A harmincas években is felmerült problémaként az extenzív telepedés,ami már a rendszerváltás előtt a 80-as években ismét elkezdődött és az ingatlanpiac összeomlásáig tartott 2008-ig. Eleinte a budai hegyvidék beépítése , majd az agglomerációba költözés indult el tömegesen. Amíg az elején valamilyen menekülés volt egy élhetőbb, zöldebb  levegősebb környezetbe, addig a rendszerváltás után egyre inkább a haszonszerzést is szolgálta. Újabb súlyos környezeti problémával terheltük meg a várost, különösen a közlekedés és a levegőtisztaság terén, és akkor nem beszéltünk a szükséges, egyre korszerűbb igényeket kielégítő közművesítés, annak fenntartásának költségeiről. Megemlítendő, hogy a környező településekre költözők zöme az oly divatos lakóparkokban elkülönül az őslakosoktól, nem lesznek környezetük alkotó szereplői. Kialakult egy kettős elidegenedés.  Ráadásul szociális, vagyoni elkülönülés is harsányan megjelenik.  Az agglomerációban és a főváros határában, külső városrészeiben felépült bevásárló központok a belváros kiüresedéséhez, új funkciójának megkereséséhez vezet. Ez valószínű, hogy az intézmények és szórakozó központok kialakulása a belváros zöldterületekkel, sétálóutcákkal való fellazítása lesz. Megvalósulhat a régi  70-80 éves elképzelés. Egyelőre csak a gyors lepusztulás látszik, lassú átalakulással, de azért vannak már  pozitív jelei ( Hajós utca,Huszár u, Külső Váci utca,Ráday u. vagy a Corvin Szigony projekt)

A jelenlegi gazdaság se kedvez a folyamatoknak.

A város sok egyéni tragédia, bosszúság közepette veszi fel új és megújult régi formáját.

Napjainkban ismét elindult a generációk vándorlása, egy körforgás az agglomeráció és a központ között, ami az életkori szokásokból ered.

 Az, hogy milyen épített környezet a legideálisabb az embereknek az továbbra is vita tárgyát képezi a városrendező-építész és a településszociológiával foglalkozók körében.  Mindenesetre nem- csak egy bővített épülettervezési feladat, mint ahogy a kor építészei gyakran képzelték.(a Bauhaus magyar képviselői)

Ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni a humánetológiai kutatások eredményeit. Minden döntéshozóval elolvastatnék egy emberi viselkedéstannal foglalkozó könyvet, amelynek kiváló magyar kutatói is vannak.

A mai fogyasztói társadalomban az egyszemélyes csoport létet éljük, laza kapcsolatokkal és a laza függőségek látszatával. Meggyőződésem, hogy az emberi közösségek egyik fő kapcsolódási pontja a kulturális szokásokat kiszolgáló környezet. A társadalmi rendszer ellentmondásaira a folyamatosan változó problémákra településtervezés szereplői soha nem fognak kézzelfogható választ adni, legfeljebb időszakosan enyhíthetnek a feszültségeken, ha szakszerűen végzik feladatukat.

 A hatékonyság, működőképesség, élhetőség, lakhatóság, szolidaritás és méltányosság harmóniája gondolat-kör továbbra is fontos vezérfonal kell, hogy maradjon minden résztvevő részéről.

 A múlt elemzése kapcsán nem lehet elvonatkoztatni a jelenünktől.

A főváros látszólag hihetetlen energiát szív el az ország egészétől, de vitathatatlan, hogy az országos adóbevételek cca.35 százaléka innen kerül ki és mindössze cca.10 százalékot kap vissza a költségvetésből. Állam az államban, még ma is. Se lenyelni, se kiköpni dilemma a politikai vezetés számára. Szinte egyetlen monumentális reklám a külföld felé, de közben diszkriminálni kell a vidék előnyére.

 Sipos András történész tárgyszerűen –az egyéni véleményt olvasóra erőltetése nélkül - tapintatosan érzékelteti a korszakok hangulatát.

A feltárt korszakok műszaki és társadalmi kritikáját, az abból levonható tanulságokat ráhagyja résztvevőkre ( pl. Granasztói Pálra, Preisich Gáborra ) és természetesen az olvasóra.

Tartalmilag sűrű könyvnek van sodrása. Szakmának és amatőr érdeklődőknek egyaránt ajánlható, figyelemre méltó munka.

Mikor Einstein 1905 végén publikálja „Függ-e a test tehetetlensége az energiájától?” dolgozatát egy Trencsén melletti falu egy házában nagy öröm éri a kis családot. Az idősödő apa boldog, hogy 23 évvel fiatalabb felesége fiú utódnak adott életet . Mégse kell megfordítani a családi címert. Igaz az már nem sokat ér. A hét testvérre a cseh-morva nemes nagyapa szinte csak adósságot hagyott hátra, miután egy bécsi mulatozása után Trencsénre hazafelé tartva öröklétre szenderült.

Alig volt egyéves Sanyika ,mikor Pestre költöztek és megkíséreltek a városban boldogulni. Kelmefestő műhelyt nyitottak, ami  a kezdeti időkben sikeresen működött. Hamarosan újabb üzlettel gyarapodtak.

Boldog K.U.K idők.

Egy régi elsős elemista tablót nézegetek. 1912-ben készült. A rajta lévő gyerekek valahogy öregebbnek tűnnek mint a mai hétévesek. Persze ők sem azon gondolkoztak, hogy mit hoz nekik a század nagyobbik fele.

Sanyi sem tudhatta. Hamar özvegy édesanyja mellett megszokta, hogy mire hazaérkezett az általa vezetett üzemből,már túl volt az otthoni tanulnivalón és házimunkán. Egy átlagos iparoscsalád életét élték. Természetes volt a tisztesség, a törvénytisztelet a rend igénye.

Majd jött a háború, a veresség az anyagi nehézségek , majd a forradalmi mámor a ”Papírmassés forradalom ”és valami motoszkálni kezdett a kamaszodó ifjú fejében. Kezdte felismerni,hogy a saját és környezete tisztességét kikezdik olyanok ,akik a törvényeket írják.

Csatlakozik az ifjúmunkások mozgalmához 1919 áprilisában.

Lelkesen hisz abban,hogy az új világ törvénye fog érvényesülni hátralevő életében. Nem így történt. Maturálás után szakmát tanul. Ezüstműves lesz.

A munkásközeg felébreszti benne az igazságérzetet. Kultúrkörökbe jár, sakkozik,bokszol,tornázik,operaéneklést tanul,fest,rajzol és állandóan képzi magát. Marxot olvas. Aztán úgy gondolja, hogy szűk neki az ország és Toulonig meg sem áll. Úgy hiszi, hogy ott nagyobb tisztessége van a munkásnak, az emberség törvénye ott jobban érvényesül. Mint oly sokszor, most is téved. Az üzemben nincs szakszervezet ,  ezért megszervezi a munkások képviseletét. Nem sokáig. Mint a közrendre veszélyes elemet, kitoloncolják az országból. Romániába, Kolozsvárra menekül. Anyja aggódik a lázongó ifjú miatt. Szülői szigorral hazarendeli. Pont jókor, mert a kelmefestő üzemben is problémák vannak. A gazdasági válság az üzemet sem kímélte.

Anyja beteg és nemsokára, 1930-ban meghal. Magányosan kell átvészelni a zord időket.

Egy zsidó lányt vesz feleségül, nem látván a jövőt. Hisz benne, hogy a zsidótörvények ellenére az állam megvédi őket, hisz csak „a cirkusz kell népnek”.

Csődeljárás során sikerül megmentenie a céget, de milyen áron! A hónapokon keresztüli, nyirkos és hideg pincelakásban átvészelt időszakban, tüdőgyulladásban meghal gyermekük.

Mindössze hat hónapos volt.

Egy időre felhagy a politikával, csak az üzletnek él. Sikeres üzletember. Korrektsége kitartása folytán eléri, hogy szinte az egész magyar textil - nagyiparnak dolgozik. Adott szóra kötnek vele üzletet, a bankok minden fejlesztését hitelezik. Bekerül a legjobb társaságokba.

Külföldre is terjeszkedni akar. Magyar-lengyel részvénytársaságot alapít……. ,de itt van ismét a háború és egyre komorabb hírek. Érzi a veszélyt és ismét harcba száll a gonosszal szemben. 1944 március 19-e. Most már nincs mellébeszélés ígérgetés, egyértelművé válik a végzet.

Most munkások, polgárok és néhány nemes is résztvesz a németekkel szembeni ellenállásban , vagyoni és kulturális különbségek ellenére. Kevesen vannak, ezért nagyon össze kell tartaniuk. Védik magukat is és közben  szervezik a szolidaritást az ellenállók és családtagjaik mellett. Esélytelen harc ,de ha csak néhányan túlélik,már megérte. A hivatalos szervek is felfigyelnek rájuk.  Már csak az ürügy kellett,hogy miért kapcsolják le őket.

A zsidók kötelező vagyon beszolgálta-tásának megszegése megteremtette az okot. Milyen tisztességes törvény volt!

Intézményes törvényes rablás.

1940-es évek társadalma tele volt törvénytisztelő polgárokkal. Mindig akadt valaki, aki figyelmeztette a hatóságokat,ha nem tartotta be valaki az írott törvényt. ……..

 A Magyar Királyi Állambiztonsági Rendészet nyomozója rendes , törvénytisztelő ember volt. Mindig betartotta az érvényben lévő szabályokat.

Akkor is azt tette ,mikor letartóztatta B.Sándort zsidó fajú egyének vagyonának rejtegetése , valamint a már internált kommunisták és munkaszolgálatos zsidók  családtagjainak segélyezése okán, és a toloncházba átszállítatta.

A rejtegetett vagyon a saját és üzlettársa vagyona volt. Nem kívánták oly „nemzeti célokra” felajánlani, melyek csak a halálok számát és a gyilkosok vagyonát gyarapították volna.

A toloncházban kiváló társaság „jött” össze. Az írnokok közé került ahol mérnök ,ügyvéd,főügyész, Rt. igazgató, kereskedő, főispán, lelkész,

egyetemista, neves könyvkiadó ,még főhercegi felügyelő is a díszes társaság tagja volt. Itt megfordult Kállay Kázmér, a miniszterelnök unokaöccse is. ( Ez is bizonyítja,hogy menthetett volna több embert is a keresztény úri osztály.)

A toloncház vezetője anglomán volt. Megengedte,hogy a BBC-t hallgassák az írnokok. Bent, nyugodt körülmények között rengeteg hamis iratot gyártottak a kinti ellenállók és zsidók részére. Az angol rádió hallgatása,hivatalosan tilos volt,de aki tehette mindenki élt a lehetőséggel. Az emberek zöme már felismerte a  hazug propaganda igazi arcát.

Lehetett volna tudni előbb is, ha az emberek zöme információt kapott volna,hogy mi folyik évek óta a képviselőházban.

Puszta törvénytiszteletből és hazaszeretetből szólalt fel az a Gróf Serényi Miklós képviselő 1942 .november 18-án ,mikor nemtetszését fejezte ki amiatt,hogy még mindig zsidó igazgatók vezetik a gyárak jelentős részét és szociális ügyeket intéznek azokban a vérzivataros időkben és valószínűsíthető,hogy csak hitsorsosai részesülnek előnyben , a munkások csak kommunista propagandát hallhatnak az ilyen vezetőktől.

A fenti törvénytisztelet okán küldték a fenti vezetőket a Todt –Szervezetbe ( félkatonai szervezet ) kényszermunkára,vagy a visszafordítha-

tatlan megsemmisülésbe.

Időben kapott információ és hamis papírok segítségével  kijutva a toloncházból  továbbra sem volt könnyebb a helyzet . Az üzemet teljesen kifosztották, nem volt ott semmi keresnivalója. Feleségét se kereshette meg, mert körözték.

A november közepétől körbezárt főváros mindenkit életveszélybe sodort. Mégis alig várták,hogy az oroszok  ideérjenek. Hullahegyek, rettegés.

Egy háztetőn sikerült megélni a felszabadulást.

Az első útja a rendőrségre vezetett, jelentkezett munkára. Kezdetben fogalmazó, majd nemsokára helyettes vezetője lett a kapitányságnak. A törvény most az ő igazságát szolgálta. Élt vele. A nyilasoknak nem volt idejük elégetni a taglistát.  Aki gyilkolt, az bűnhődött . Jogot tanul az egyetemen. Egy év múltán ismét vált.

Miután új feladat után nézett és mesteremberekből verbuvált szövetkezete készített a bányászoknak munkaruhát behívták a Gazdasági Rendőrségre 1948-ban,mondván veszélyezteti a szocialista ipar megerősödését,mivel olcsóbban dolgoztak ,mint a ruhagyár akik mindezért feljelentették . Tudomására hozták,hogy ez nem Amerika, itt más világ épül. Felejtse el az eddigi életvitelét. Nagy szerencséje volt.

Bízott benne,hogy a forradalom nem fogja felfalni saját gyermekeit. Ismét tévedett. Megint megkötötték a kezét.

 Az akkor kialakuló új társadalmi rend érdekében B.Sándor – akkor már jól felfogott érdekből B.János - is elfogadta, hogy államosítsák a 12 lakásból álló zuglói ingatlanát. Ha az egyenlőség nevében mindenkinek csak a szegénység jut egyelőre,akkor bizonyára így van jól. Az eszme győzelméért áldozatot kell hozni. De naív volt!

Egyik lelkes alapítója volt a kisiparosok országos szervezetének. Meggyőződéssel,bizakodással  építette az új rendszert. Sikeres mérlegképes könyvelői vizsgát tesz.

Ugyanolyan hévvel dolgozott most is,mintha a saját üzemét vezetné. Ezt szokta meg. Mások nem így gondolták.

Nehezen viselték elvárásait. Munkatársai – bár képességeit elismerték - hajcsárnak tartották.

Ő nehezen viselte a munkafegyelem fellazulását. Ezt nem akarta megérteni, hisz most maguknak dolgoznak,nem a gyárosnak.

Házasságát a gyermektelenség, a háború,az utána következő évek megviselik. Válás után újranősül és fiúgyermekük születik. Boldog. Életének most már igazán van célja.

 56-ban sokan bujkáltak a vezetők közül.

Féltek a megtorlástól. Vitt nekik ételt, gyógyszert,mint ahogy 44-ben tette. Megkapta érte a jutalmát. A forradalom leverése után akikről gondoskodott kitüntették. Róla nem esett szó.  Nem is tartott rá igényt.

Mint aki elvégezte a dolgát ,céget váltott. Munka mellett elvégez egy ipari technikumot. Egy jól prosperáló  ipari szövetkezet elnöke lett. Büszke volt a cég korszerű termékeire, a nagy ipari üzemek elégedett megrendelői körére.

Azt viszont nehezen viselte el, hogy az általa vezetett ipari szövetkezet középvezetői szívességet téve néhány minisztériumi vezetőnek meglopták a szövetkezetet.

Mikor vizsgálatot kért a céggel szemben és kiderültek a turpisságok, a minisztérium megszüntette a céget és megmondták B.Jánosnak, hogy ne legyen az igazság bajnoka,mert az árt az egészségének.  Ártott.

Belebetegedett a megaláztatásba. Túlélte.

Nyugdíjazásáig hátralévő egy-két évet diszpécserként átvészelte.

Ekkor kezdett el ismét élni. A munka nem maradhatott el. Az országos szervezetben, melynek egyik alapítója volt nagyon várják vissza és alkalmazzák. Nyugdíjasként már nem kell tartani tőle. Most végre megbecsülés és szeretet veszi körül.

 A 68-as nagy változás ígérete őt is fellelkesítette. Nyugdíj melletti tanácsadói állása mellett kovácsoltvas műtárgyak készítésével kezdett foglalkozni . A tárgyakat német és japán piacra küldték. Újra lelkesedett és teljes erőbedobással dolgozott. Napokig tervezte,rajzolta az új műtárgyakat ,majd saját szerszámokat készít azok megvalósításához.

Közben számtalan megoldással segíti munkaadó szervezetét az új mechanizmusban. Ez az ő ideje. 

A 70-es évek elején a németek részben kárpótolják az elrabolt vagyonáért. Jókor jött. Végre családjával ismét egy kicsit könnyebben él.

A népi ellenőrzésnél is vállal társadalmi munkát. Végre a becsületért dolgozhat.

A kerületi pártalapszervezet munkájában is részt vesz, csak a sok cigarettafüstös pártértekezlet zavarja.

A gyakorlati munkát szereti nem viseli a szópasszírozást.  A 80-as évekre már látja, hogy ebben a formában a rendszer fenntarthatatlan. Bosszantja, hogy az emberek értékszemlélete a megtermelt javakkal szemben eltorzult,pazarlóvá vált.

Volt ő munkás és sikeres vállalkozó , átélte mindkét oldal eszmevilágát és most nehezen viseli, hogy az állami dotáció eltorzítja a munka értékét megbecsülését. Kifejezetten dühíti az állami hitelfelvételek mértéktelensége. Szerinte ebbe csak belebukni lehet. Túl nagy lesz az ára . Csalódott a rendszer nyálasságában,az ügyeskedések korrupciók,lopások lassan elveszik a hitét.

 Kimondja visszavonhatatlanul: a forradalom csakugyan felfalja gyermekeit. Kádár és Barras számára nem sokban különbözik, ami a korrupció térnyerését illeti. Hiába a kisszéken elfogyasztott krumplileves, mikor hűbéresei korlátlanul garázdálkodhatnak az egész országban.

Meghatottan de kissé szkeptikusan fogadja a 80 éves korára átadott Április 4. Érdemrendet. Érthető. „ Ha annyi ellenálló lett volna,mint amennyi tagja van a partizán-szövetségnek akkor a háború kimenetele számunkra másként ért volna véget.” emlegette dohogva.

 Látja hogy a gazdaságban elinduló új vállalatirányítási rendszer felszínre hozza az elnyomott ellentmondásokat és az új vezetés se tudja már feloldani. Érzi a gazdasági és politikai véget. A Pozsgay-féle bejelentés után bizonyosság számára, hogy eddig tartott.

Fiának mutatja a 40-es években kiadott társasági törvényt. „Nemsokára ismét szükség lesz rá „ mondogatja.

Munkahelyén még segít az új érdekeltségi rendszer előkészítésében, mígnem 87 januárjában munkahelyén el nem éri a megkerülhetetlen vég.

 Küzdelmes, de teljes élet volt. Épp időben ért véget. Ami utána jött, abba biztos, hogy belepusztul. Az új becstelenség korszaka már a mi sorsunk. Nekünk kell megküzdeni vele.

  Örülök, hogy ismerhettem ezt az embert, és 33 évig biztos igazodási pontot jelentett életemben. Az édesapám volt.

( Avagy,hogyan termeltünk ki egy új munka- és esély nélküli generációt )

1985-től – az új vállalatirányítási rendszer létrehozása során- a rendszerváltásig hatalomba kerülő vállalati vezetőkkel és a volt gmk. vezetőkkel kialakult egy új nómenklatúra .

A privatizációra már a bennfentesek már nagyon vártak. A startpisztoly az 1988-as Társasági Törvény elfogadásával dördült el. A nemzeti tőkésosztály tagjai közötti erőviszonyok kialakulásának döntő része 1988-1990 dec. 31.-e között lezajlott. Ezután az Antall kormány a szabad rablást intézményi keretek közé terelte és az Állami Vagyonügynökségen keresztül lebonyolított privatizációs pályázati rendszert vezette be.

1990-ben a politikai csatát először a magát jobboldalnak meghatározó kurzus nyerte. Ezután történt privatizációk egy része az új hatalom korrupt politikai rendszerének eszközeként szolgált. Megkezdődött a gazdasági újra leosztás felgyorsulása.

Az MDF-es időszakban végbement „eredeti tőkefelhalmozás” pártoktól függetlenül minden oldalon végbement. Az egész ország a vélt haszon reményében, az akkor hatalomra kerülők új hűbéresi rendszerének kialakulásához -valamilyen igazságosztás, kárpótlás címén-  asszisztált.

 A "Tovaris konec" és az egyébként is döglődő orosz piac elvesztése a munkahelyek tömegének elvesztését hozta magával . Ahogy TGM fogalmazott: ez volt második Trianonunk.

 *

A magyar kárpótlás részleges kárpótlás volt.

(A reprivatizáció fő szószólója dr. Tímár György kisgazdapárti képviselő volt.)

A Kárpótlási Törvény – ami több sebből vérzett – a következőket szolgálta:

1.) A különböző diktatúrák veszteseinek erkölcsi igazságot szolgáltatni,valamint a  jobboldalhoz,az új rendszerhez láncolni az érintetteket.

2.) Létrehozni,megerősíteni egy polgári gazdasági és politikai osztályt.     Nemzeti  tőkésosztály.

3.) Megindítani a mezőgazdaság és az ipar magánosítását. – Tsz-ek tönkretétele a vidéki     baloldali bázis szétverése ,majd az újra privatizáció ( Új nemzeti földbirtokos     osztály). Hatalmas korrupció a földrendező bizottságoknál - földhivataloknál.     (lásd .Gyöngyösi földhivatal-vezető öngyilkossága )

4.) Beindítani a pénzpiaci mozgásokat és az ingatlanpiacot. A kereslet indukálása irreális lakásárakat hozott létre, melynek következményeit most érezzük a devizahitelesek kilátástalanságában.

A kárpótlási jegyekből megvásárolt bérlakások röghöz kötötté tették a magyar munkaerőt és lebilincselték rugalmatlanná tette a magyar gazdaságot. Egy 90 százalékos magántulajdonú lakásállomány ráadásul leköti a termelésbe vonható vagyonok jelentős részét.

5.) Megszabadítani az államot az eddigi kezelésében lévő lakás és egyéb ingatlan-fenntartási költségeitől, valamint az értékes lakóingatlanok megszerzése a bennfentesek részéről.

A kárpótlási törvény során az erkölcsi kárpótlásból a holocaust áldozatai és hozzátartozóinak kárpótlása volt a leggyalázatosabb. 30e Ft/kopf juttatást pl. édesanyám nem vette át,mert azt mondta,hogy a nagyszülei életét ennyivel nem lehet megváltani. Sokan voltak így.

Valódi kárpótlást nekik a németek és svájciak adtak különböző szervezeteiken keresztül, valamint a MAZSIHISZ a pénzek egy részét az idős túlélők szociális és egészségügyi ellátására fordították. A Magyar Állam csak a 90-es évek második felétől a nyugdíjak minimális kiegészítésével igyekezett kompenzálni.

 *

A mezőgazdasági kárpótlások további hibája a törvény rossz ütemezése volt.

 Az " Erdővédelmi törvény "  sokkal később lépett életbe,mint a kárpótlási rendelkezések. Ennek következtében sok helyen végeztek szabálytalan tarvágásokat, erdőtelepítéseket a gyors profitszerzés érdekében. 

Nem beszéltem a versenyképes tőkekoncentráció szétverésének következményeiről.

A földek szétaprózódása mára sokkal rosszabb hatásfokú termelést tesz lehetővé.

A „ torgyáni időszak” kivételével minden későbbi kormány kísérletet tett az újbóli szövetkezetesítés irányába,természetesen más ideológiai alapon, a közgazdasági racionalitás mentén, sajnos nem túl sok sikerrel.

A jelenlegi kurzus is meghirdette  a létrehozandó mezőgazdasági társulások támogatását. Ha lesz is belőle valami, annak eredménye az évtized második felében fog látszódni. A munkaerőpiacon ennek még nemigen van nyoma.

Be kell látni,hogy - részleges jó szándékot is feltételezve - szétvertük a mezőgazdasági tőkekoncentráció teljesen kész alapjait, piacképtelenné és alkuhátrányba került kistermelők  kiszolgáltatottá váltak a nagy nemzeti és globálkereskedők számára. Hozzáteszem, hogy külföldi nagybefektetők bevonása se egyszerű az ilyen szétaprózott gazdaságokba. Feldolgozó üzemeink is ezért kerültek lehetetlen helyzetbe. 10-20 évek kellenek, hogy ismét ütőképes legyen a mezőgazdasági feldolgozóipar.

Mindössze az 1977-es szövetkezeti törvény előtti nevesítéseket kellett volna visszahozni és részvényesekké tenni a tagokat éves osztalék-kifizetés mellett és elindulhatott volna a verseny a gazdasági társaságok között. Ma 600-700 ezerrel több munkavállalója lenne a magyar gazdaságnak, működhetnének körülötte a volt háztáji gazdaságok a rájuk épülő többi gazdasági szegmens.

Társadalmi szociális következményeit ma érezzük igazán. Sokuk azóta se talál vissza a munka világába. Kitermeltünk egy új munkanélküli esélynélküli generációt.

 *

Térjünk vissza a privatizáció egyéb oldalaihoz.

A 80-as években az állami védernyő és kapcsolatrendszerek alatt működő  magánvállalkozói lehetőségek jó fizetés-kiegészítést hozott az abban részvevőknek.

Az iparban,szolgáltatások területén is kialakuló

 „ háztájik” lassan kezdték elszívni az állami háttér elől a munkamegbízásokat ezáltal a jövedelmet is.  „Íme a bizonyság ,hogy az állami cégek rossz hatásfokkal működtethetőek!”.

Ez részben igaz is volt – a rossz érdekeltségi rendszerek miatt - de még tapostak rajta az alkalmazottak is.

A gmk-ban dolgozók – különösen a vezetőik - meg voltak győződve, hogy ők mostantól zseniális vállalkozók. Jöhet az új világ az lesz a nekik való korlátlan lehetőségek korszaka.

A remegve várt  Társasági Törvény azután elindította  a vadkapitalizmus hős korát.

A vállalatok átalakulása során voltak olyan próbálkozások, hogy a dolgozók széles tömegeit igyekeztek tulajdonhoz juttatni. A Munkavállalói Részvénytulajdonosi Programmal gyorsított privatizáció a vezetői és dolgozói érdekellentét, valamint a tőkehiány miatt sokuk nem bírta a versenyt, vagy néhány nagy cégnél a vezetőség lassan kivásárolta a dolgozói résztulajdont. (Vegyépszer)

Viszonylag sikeres példának mondható a Pemű működése, ahol a részvények 65 százalékával rendelkezik az MRP szervezet.

Számos privatizációnál az új tulajdonosok a termelés korszerűsítését tőkebevonást ígértek,valamint a munkahelyek megtartását.

Az utóbbit sikerült a legkevésbé betartaniuk.

A külföldi ágazati befektetők a piacot akarták megvenni és zömében mára felszámolták ezeket az üzemeket, jobb esetben más befektetőknek eladták.

A honi új tulajdonosok se voltak mindig grál- lovagok, voltak gyarló emberi szándékaik is.

Tudták, hogy igazán csak ők juthatnak helyzetbe a kapcsolataikon keresztül.

Ezek után elindult az ingatlanvagyonok felértékelése, amihez nem volt elég szakember és akik készítették sokszor kiszolgálták a megrendelők nem mindig tisztességes igényeit is.

A vagyon megszerzéséhez kellett az alacsony értékelés, utána a hitelhez vagy apporthoz a jóval magasabb beszámítás.

Különböző szinteken az egész ország részt vett ebben a „társasjátékban”.

 A munkás,beosztott a csavarhúzót,ceruzát,kisebb gépeket vitte el- menteni a menthetőt-„jogos jussként” leértékelve,leírva, az igazgató és a többi vezető a gyárat.

Persze a gyáringatlanokon elkészülő projekttervek többségében nem a termelést szolgálták, hanem az ingatlanspekulációt. A privatizációk során leépített üzemek ontották a munkanélküliek táborát.

A kezdetben az utcára került, de reményekkel teli

alkalmazott azt hitte, hogy a szép emlékű maszekolás vagy kisvállalkozás elegendő lesz a megélhetéséhez. Sokuknak csalódniuk kellett. Ismét csak gyarapították a munkanélküliek táborát.  A közép-európai rendszerváltás egy ütemmel később érkezett és nem vette észre,hogy az átalakítás a globalizáció viszonyaihoz alkalmatlan,a társadalom szerkezete a középréteg kiüresedésével vészesen megbomlott, újból felerősödnek az antagonisztikus ellentétek.

A nagy állami ingatlanok privatizációja olyan politikai történet, melynek részleteiről a bulvármédia  elég sokat írt,de szerintem keveset tud,ezért nem kívántam részletezni. A szóbeszéddel meg tele van a hócipőnk.

(MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/4.szám; Canadahun.com 2015.12. )

Hűvös az éjszaka, a hold időnként kibukkan a felhők mögül, nézegetve az őszi vidéket. Béke honol a provinciát körülölelő erdőszélen. Távolról bagoly huhogása töri meg a csendet. Egyszer csak enyhe nesz, majd egyre erősödő ropogás hallatszik a lehullott avaron. A holdvilágban kirajzolódik egy emberalak sziluettje, lassú léptekkel halad a fák alatti bokrok közé. Az elhajtott ágak mögött pici sátor áll. Megérkezett, évek óta ugyanazt az utat járja, igyekszik kerülni az embereket. Csak néhány boltos és a környékbeli vendéglő kidobott maradékáért, pár szem eladhatatlan zöldség miatt keresi őket. A kukákat is késő este vizsgálja át, hátha talál benne valami hasznosat, régi túlélő már.

Ezen a helyen az erdész se zavarja, pedig néha összefutnak. Tudja, hogy nem szabad innia, mert úgy jár, mint több sorstársa, akik sorra megfagytak.

Lerakja hátizsákját, melyben a mai napi szerzemény található, majd betakarózva egy kopott pléddel nyugovóra tér. Az egésznapi barangolás után az álom gyorsan jön a szemére. Csend van, csak az enyhe szellő susogása hallatszik és valami dobogás. Emberünk felül és tovább hallgatózik.

A település felől egyre erősödő emberi hangok, sőt még kutyaugatást is hallani. Mintha éjszakai vadra rendeznének hajtóvadászatot, a hangok most már egyre érthetőbbek. - Csak gyertek utánam, erre lesznek! – mondja egy erőteljes férfihang. Megzörren a bokor és egy morgó német juhász áll meg a sátor előtt.

Azután megjelenik egy csizma, majd annak tulajdonosa. - Itt vannak, megtaláltam az egyiket! – üvölti, máris kirángatva menedékéből a szerencsétlent. - Nem tettem semmit! - szól könyörögve! - közben a többi férfi is odaér. Vannak vagy úgy tizenöten. - Ez magyarul beszél – szól az egyik. - Mit keres itt! Összepiszkítja az erdőt a vackaival! - szól egy köpcös alak. - Ha már itt van, nem látott erre négy embert? Megszöktek a menekült táborból. - Ha nem vigyázz, még elvágják a nyakát! Ezek olyanok mind - kontráz a másik. - Nem kérem… ne bántsanak… nem láttam erre senkit. - Most az egyszer hiszünk magának, de a jövő héten nem szeretnénk itt látni, mert bevitetem az őrszobára - szól a csizmás - Siessünk tovább!

A társaság zaja egyre távolodik. Az eső szemerkélni kezd, s miközben felnéz az égre, egyre szaporábban nyeli sós könnyeit. A száradó leveleken pattogó cseppek zaja elnyomja zokogását.

Sietős lépteink során zavaró tényező a kéregetők, kis táblával ülő koldusok, hajléktalanok hada.  A Budapest-világvárosi hangulat része ez. Beépült mindennapjainkba.

Kolduslelkületű társadalom

 Koldusok, hajléktalanok, semmirekellők mit keresnek itt, megérdemlik a sorsukat, én megdolgoztam a javaimért, ők miért nem gondolatok kavarognak a fejünkben.

Nem vesszük észre, hogy közben mindannyian koldusok vagyunk, csak mindenki különböző szinten.

A földön fetrengőket, a társadalmon kívülieket már rég halálra ítéltük. MINDANNYIAN. Hiába mondunk mást, nyilatkozunk itt-ott sajtóban, tv-ben, interneten. Ne ámítsuk magunkat! Amikor róluk nyilatkozunk, a legtöbbször magunkról beszélünk.

Kolduslelkületű társadalom vagyunk.

Hiába adatott meg az önálló gondolkodás és a cselekvés lehetősége, mi mindig valaki akaratának kívánunk megfelelni, hátha akkor több apró esik le a perselyünkbe. Retteg az alkalmazott, nehogy rosszat írjon a Facebookon, vagy észrevegyék egy tüntetésen, pl. ellenzéki-baráti társaságban, mert jó esetben felajánlják neki, hogy válasszon időpontot a felmondásra, vagy szüntesse meg minden eddigi baráti kapcsolatát gyanús alakokkal, még akkor is, ha ezek gyermekkori barátságok, mert rossz fényt vet a cégre és a jövőben nem kap állami megrendelést.  Mindenki minden szinten behódol, mert az apró pénz is jobb, mint a semmi. Szervilizmus minden szinten. Stróman cégeken keresztül dolgozik az ellenzék, mert hát, a forradalmat valamiből etetni kell. Pragmatizmus. Lemerülünk, hogy egyszer fel tudjunk jönni a felszínre.

Társadalom társadalomtudat nélkül

A munkásságot az elmúlt 25 évben folyamatosan letagadták, pedig a termelőeszközök fejlődése okán csak átalakult, eltávolodott a politika alkotó vonalától. A tömegek számára úri huncutság lett a politika világa. Ők majd úgyis eldöntik a fejünk felett (vö.: Halmai–Sebestyén). Egy csőcselékünk van – idézzük Hofit. És ennyi… Inkább arra figyelünk, mit lehet olcsón kapni valamelyik áruházban, mennyi ideig nem szólnak vissza a közműszolgáltatónál, hisz ráérünk akkor fizetni.

Ez a mindennapi élet valósága, nekünk ott fent ne pofázzanak demokráciáról, alkotmányosságról, lopásokról. Egyformák vagytok mind. Nem számítunk rátok.

Társadalom társadalomtudat nélkül. Ha egy politikus valamit hibázik, akkor jól beszólunk neki, ezzel le is tudtuk az ügyet. Intellektuális kielégülésünk zöme ezzel ki is merült.

A tanult ember – esetleg lehet hívni értelmiségnek – rongyos, kopott ruhában igyekszik fenntartani felsőbbrendűségét. Valójában ki nem szarja le? Közben büszkeség tölti el, ha a hatalomtól kap egy-két megbízást, igaz a munka árát nem biztos, hogy kifizetik, vagy csak hónapok után jut hozzá, de boldog, mert még nem felejtették el teljesen, mert ilyenkor fontosnak érzi magát, még akkor is, ha holnap jönnek hozzá a végrehajtók. Hajlong, hogy szolga lehessen kétes alamizsnáért. Valószínű, hogy ha az aluljáró mélyén egy tejfölös poharat maga elé tenne, akkor is ugyanannyit keresne, mint sokéves egyetemi stúdiumok elvégzése eredményeként.

A kör bezárult. Csúszásunk a koszos aszfalton, az irodai bürokráciák útvesztőiben mára megszokottá vált.

Mentális rongyosok

 Kéregetjük az emberhez méltó életet a hatalom minden szintjén. Nem egyszerűen az egyének vagyoni állapota jellemzi azt, hogy milyen ez a társadalom. Mentális rongyosok vagyunk mindannyian.

Nagy lehetőség rejlik abban, hogy felismerjük mindezt, és egyszerre lépjük meg azt, amitől a megosztott érdekek és az egyéni félelmek béna koldussá tesznek.

Felhasznált irodalom:

Halmai Tamás–Sebestyén Eszter: Megvédünk az önállóságtól. Élet és irodalom LIX. évf. 39. sz.

Egy régen elkövetett meggondolatlan döntéssorozat szülne még meggondolatlanabb – tovább megyek – tragikus eseménysort. Ez utóbbi 55 ezer ember életét veszélyeztetné, nem beszélve arról, hogy az előzetesen megbecsült és nyilvánosság előtt ismertetett kivitelezési költség, szinte biztosan minimum a kétszeresébe kerülne.

Hova jutottunk?
Azóta sem épült itt gát, pedig ez a főpolgármester, azelőtt óbudai polgármester Tarlós István kedvenc témája, betartásra ítélt választási ígérete. 

 Ez a projekt élvez minden lehetséges hátszelet: Kiemelt beruházás, van EU forrás, kormányzati támogatás.   

 És el fog telni az "elmúlt 8 év" kapavágás nélkül, három elbukott tervezéssel, elköltött több száz millióval, társadalmi feszültséggel. 

Sok áldatlan vitával és felesleges pénzkidobás után  jelenleg – látszólag – null állapot van.

A Demokratikus Koalíció – köztük magam is - már 2013-ban MTI nyilatkozatban elmondta, hogy körültekintő széleskörű szakmai vita és előkészítő vizsgálat nélkül nem lehet egy ilyen létesítményt megépíteni. Ehhez szinte a teljes mérnöki szakmát felölelő, mérnökkamarai hátteret biztosító tervezésre lenne szükség.  Vízépítő, közműtervező, tájépítész, városépítész, ökológus, szociológus stb. és természetesen a helyi lakosság bevonása szükséges egy ilyen nagyszabású vállalkozásnál.
Mégis, mi az amit már rég meg lehetett volna  és kellett volna csinálni?
A Nánási – Királyok útja alépítménye és az egész közterületi sáv rendezését.
Ennek során a jelenlegi  - a 2015-ben elfogadott Budapest településszerkezeti tervében is rögzített – elsőrendű árvízvédelmi vonalat fel lehetett volna újítani,mivel 1970 óta - miközben a közművezetékeket cserélték és több árvíznek is ki volt téve- még igazán korszerűsítve sem  volt .

A főpolgármester és csapata hivatkozott a 77 hektár megvédésére, de lehet látni, hogy a valóban ott élőknek a száma elenyésző és őket meg lehet másként is védeni.
Nincs arányban a várható üzleti haszon se mind azzal, amibe kerülne a part menti mobilgát.
Amikor kiadták a hullámtér területén az építési engedélyeket 20 éve, akkor kellett volna gondolkodni.
Teljesen természetes és jogos a helyi lakosság részéről, hogy nem járul hozzá egy olyan beruházáshoz, aminek a biztonságáról sincsen meggyőződve, plusz tönkretesz a még megmaradt természetes környezetet. Nem vitás, hogy a jelenlegi szemetes és rendezetlen partot fel kell újítani, úgy, hogy annak természetes ökológiai állapota ne sérüljön. Az is nyilvánvaló, hogy néhány fenntarthatatlan rossz állapotú fától el kell búcsúznunk és újakkal kell pótolni.
A FIDESZ kormány által vezérelt főpolgármester maga ment a pofonért a lakossághoz.

 Azóta sem épült itt gát, pedig ez a az azelőtt óbudai polgármester Tarlós István kedvenc témája, betartásra ítélt választási ígérete. 

 Ez a projekt élvez minden lehetséges hátszelet: Kiemelt beruházás, van EU forrás, kormányzati támogatás.   

 És eltelt 8 év" kapavágás nélkül, három elbukott tervezéssel, elköltött több száz millióval, társadalmi feszültséggel. 
Miután a szakma lelkiismerete is megszólalt, eljutottunk a null állapothoz, amivel kezdeni kellett volna.

Persze a kormány közeli érintettek nem adták fel, és a megalakult grémium, akik állítólag részletesen megvitatják és elemzik a lehetséges alternatívákat , igyekeznek háttérbe szorítani a velük szembenállókat.  Ezért –látva a csalafintaságot- a parti védők a következő levelet küldték el a főpolgármesternek:

1. Ki(k) és milyen kritériumok alapján határozták meg, kik lesznek a grémium tagjai?
   2. Ki vezeti az üléseket? Van-e a grémiumnak elnöke? Ki választotta ki őt erre a feladatra?
   3. Mi az oka annak, hogy a grémium összetételét nem hozzák nyilvánosságra? Szeretnénk tudni, kik a grémium tagjai, állandó-e, vagy változó az összetétele?
   4. Mi a grémium pontos feladata? Milyen határidőre kell a grémiumnak a javaslatát elkészíteni, és átadni a Fővárosnak?
   5. Szavaznak-e bármiről, ha igen, milyen kritérium és szempontrendszer alapján? 
   6. Kötött-e bármilyen szerződést a Főpolgármesteri hivatal a grémium tagjaival? Áll-e a grémium tagjai közül bárki közvetlenül, vagy közvetve szerződésben a fővárossal?
   7. Kapnak-e díjazást a grémium tagjai a munkájukért?
   8. Hányan vannak a grémiumban, akik már eddig is részt vettek a mobilgát tervezésében, vagy szakmailag már kifejezték egyetértésüket a part mentén létesítendő mobilgát szükségességéről?
   9. Van-e arra törekvés, hogy ebben a bonyolult ügyben minden szakma képviselői (a közgazdásztól, a vízügyesen, a szociológuson, a természetvédőn keresztül egészen a hidrológusig) elmondják véleményüket?
   10. Megkapták-e a grémium tagjai a szükséges információkat, rajzokat, mérési eredményeket, az eddigi sikertelen terveket?
   11. Miért nem oszthatnak meg a résztvevők semmilyen információt a grémium munkájáról. Milyen jogszabály alapján titkosítják az üléseket? Készül-e az ülésekről jegyzőkönyv?
   12. Miért nem engedélyezte, hogy a civilek maguk döntsék el, kit küldenek az ülésekre?
   13. Miért nem kaptak értesítést a civilek a grémium első üléséről, és miért nem vehettek már azon is részt?
   14. Mi miatt kellett lecsökkenteni a parti mobilgátellenes civil résztvevők létszámát 2-ről egyre?

Budapest, 2018.02.21.

Tisztelettel:

Maradjanak a FÁK a Rómain
Civilek a Rómaiért pjt
Természetesen szeretjük a Rómait
Óvjuk meg a Római-part szépséges fáit
Aquincum-Mocsáros Egyesület

Amennyiben kormányváltásra kerül a sor, akkor biztos,hogy ezekre a kérdésekre nem lesz szükség, mert természetesnek tekintjük a feltett kérdésekben rejlő kéréseket és közös megoldással végre pontot teszünk a végére. Ezért is fontos, hogy a választással kieszközöljük egy új demokratikus kormány megalakulását.

Egy évtizede Amerikában élő iskolatársam tette fel a kérdést: Szerinted a menekülteknek le kéne telepedni Magyarországon? Ez a szándékos félremagyarázás eredménye. Alig maradnak itt, addig kellene normálisan bánni velük, amíg elhagyják az országot. Nem azzal van baj, hogy regisztrálják, vagy ellenőrzik őket, hanem a hatalom az egész ügyet kezdetektől fogva a saját belpolitikai céljaira használja és hiszterizálja a nemzetet. Egyszer majd ez a menekülthullám elmúlik, viszont a gyűlölet itt marad, amit majd nagyon jól lehet konvertálni másokra - mindig az aktuális politikai érdekek mentén, mert a legfőbb cél: bármilyen áron megtartani a hatalmat.

Az ilyen ügyekkel lehet elterelni a figyelmet a 4,5 millió ember nyomoráról, a különböző kormányzati gazdasági visszaélésekről. A gyűlölet mindent felülír, minden politikai pragmatikumot. Egy olyan társadalom, amelyik a nemlétező pirézeket (blöff kérdésként tették fel egy közvélemény kutatás során) 66 százalékban elutasítja, könnyen és jó szívvel megeszi a kék plakátos propagandát. Jókor jött ez az esemény, mert megállította a hatalom népszerűségvesztését. Megjegyzem: egy ilyen helyzet mindenkor megemeli a kormány népszerűségét. Egy nyugodtan megszervezhető határrendészeti kérdést először kampánycélokra használt fel, egyre több nemzetközi konfliktust gerjesztett, majd amikor tényleg nagy volt a gond, akkor eljátszotta Hunyadi János szerepét. A fenti probléma már legalább 7-8 éves, csak mostanra erősödött fel ilyen mértékben. A klímaváltozás, a polgárháborúk, a helyi terrorizmus és a gazdasági instabilitás természetes következménye, hogy a helyi megoldás eszköze és lehetőségével nem rendelkező emberek keresnek maguknak egy biztonságosabb élhetőbb világot.

Kétségtelen, hogy az Európai Unió, de az egész világ nem készült fel a globalizáció mellékhatásaira, a világválság következményeire. Ezt az egész ügyet, csak teljes nemzetközi összefogással lehet megoldani. Itt mindenféle egyéni hatalmi érdek katasztrófához vezet. Megértem, hogy 2001. szeptember 11, s az azóta elkövetett agressziók, köztük a mostani párizsi terrorcselekmény tragédiája a gyanú árnyékaként mindig ott fog élni a fejekben. A bosszú rossz tanácsadó, de ha előítélettel is párosul, akkor tragédia.

Aki most összemossa a terroristát a menekültekkel, az minimum tájékozatlan, vagy saját előítéletei igazolására használja fel ezeket a bűncselekményeket. Amikor 1956-ban néhány magyar állampolgár lopott a befogadó országokban, jogosan voltunk sértődve, amikor kiírták: Magyar ne lopj! Sajnos a jelenlegi nagyhatalmak politikája - nem kivétel bármelyik volt gyarmattartó ország sem - megoldatlan helyzeteket hagyott hátra. A demokráciát nem lehet erőszakkal exportálni. A világban zajló rohamos technikai fejlődés és az agyakban végbemenő lassú változás egyre komolyabb ellentmondásokat szül.

A hitek harca mellett egyre keményebb gazdasági háború is folyik.

A III. világháború itt lappang közöttünk. A világ újrafelosztása mára globalizációs síkon folyik, permanens folyamat. Ezt csak össznemzeti jó szándékkal, belátással, szervezettséggel és az igazi bűnözők likvidálásával lehet rendezni.

Nem kizárható, hogy az európai zsenge demokráciák, saját önazonosságuk folytonos keresése közben, komoly nemzetközi konfliktust fognak kirobbantani. Az értelmiség felelőssége, hogy ne csak a mézes bödön megszerzése legyen a legnagyobb gondja - persze az sem utolsó cél -, hanem példamutatással, a különböző kultúrák megismertetésével, a folyamatos párbeszéddel alakítsa környezetét. Merítsen a temérdek gondból és adjon rájuk választ. Ha egyedül nem tud, akkor tegye félre előítéleteit és keressen hozzá társat. Higgye el, fog találni! Ne csak személyeket kritizáljon, hanem a rendszer megváltoztatásában vállaljon szerepet.

Egy biztos: a jelenlegi rendszerkritikus szervezeteknek meg kell találniuk a közös eredőt. Természetes, hogy mindegyik a saját szempontjai szerint igyekszik érvényesülni, de tudni kell kompromisszumot is kötni. Az ő „hitvallásuk” csak egy a sok közül, az együttműködés csak ügyek mentén lehet hatékony. A hétköznapok gondjait mindenki érti, a bonyolult eszmefuttatás sokakat nem is érdekel.

Ha mindenki a teljes világszemléletét akarja ráerőltetni a másikra, abból nem lesz hatékony közös cselekvés. A társadalom lelkiismerete, az emberség fennmaradása most a tét.

Ajánlom mindenki figyelmébe George Lakoff (2004): Ne gondolj az elefántra. Napvilág kiadó 

Imádok táncolni. Kedvenc helyem már 4 éve a Fogasház. Egy kis európai feeling.

Itt minden náció megtalálható, mindenki mindenkit ismeretlenül is ismer. Egy-egy kézfejérintés tánc közben,tudatva a másikkal,hogy békében vagyunk egymással.

Mindegy,hogy honnan jöttél, hány éves vagy, egyedül vagy társasággal , érezd jól magad!

Táncolunk,beszélgetünk az életünkről. Itt a személyzet, a műsort adó lemezlovas,a közönség egy szimbiózisban éli meg a szórakozás örömét. 

Most ennyi. 

Egy versemmel zárom soraim.

Röpke felejtés

avagy

Deck Attack csodája

Tompa ritmusra

mozgó lábak,

ütemre hajló térdek.
Mozdul a csípő,

a kar és a váll,

érgomolyagomban

boldogság feszül.

A csorgó izzadság

se zavar,

átadom magam

a pattanó ütemnek.

Vöröszöldsárga fények

között miénk a tér.

Tenyeremben érzem

feszesen ringó csípőd.

Szemeink izzón

fonódó fénysugara

kirobbanó

kataklizmát sejtet.

Uraljuk a dübögő

zenét és egymást.

Mikrochipek

vezérelte

lüktető hangfalak

teremtenek nekünk

hamis csodát.

Most nem akarok

a jövőbe látni.

Felejtem a

negyedik dimenziót,

hadd legyen

szép a világ!

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata